Már nagyon sok mindent megtanultam az építkezés folyamán. Volt idő mikor úgy gondoltam, hogy a munkamegosztás egymásba tapadó fogaskerekei olajozottan működnek, ezért a csepegő csapot szakemberre kell bízni, a biztosítékcserét hiteles, feszültséggel teli, bajuszos villanyos mesteremberre. Sokan elmondták már, hogy mesteremberben megbízni nagyon fájdalmas lehet, ezt láttuk a Buhera mátrixban. Efféle története mindenkinek van, aki épített vagy felújított. Ehhez a mondakörhöz tartozó történeteim hasonló fájdalmakat villantanak fel: elkezdett és egy hétre félbehagyott munkálat, ami két év múlva is befejezetlen, anyagvásárlásra kiadott pénzzel köddé vált vállalkozó, bujkáló barát szaki ésatöbbi.
Egy ilyen kétéves ebédszünet vitt rá, hogy megtanuljak villanyt szerelni, mindent az alapoktól kezdve, vezetékek behúzása, toldása, biztosítéktábla kialakítása. Aztán még kétszekvenciás impulzus kapcsolót is beiktattam. Mint kiderítettem, ma már a vezetékeket nem összecsavarják, ahogy a villamos szaküzletben ajánlották és amire a helyi szakik is esküdtek, hanem újabban szabványos gyorstoldót illik használni. Legalább ennyivel jobb lett a sajátkezű munka. Van, ahol nem lehet biztosítást kötni, ha nem toldóval vannak elkötve a vezetékek. Ezt még nálunk is bevezethetik.
Villanyszerelés 2011 október elején
Úgy néz ki vizet szerelni is meg kell tanuljak, mert a szolár rendszer azóta sincs befejezve. A vizes szaki önérzetes. Miután a megbeszélt dátumon nem jelentkezett, még egy hónapig nem válaszolt a hívásaimra. Láthatóan bujkált előlem, máshova parkolta a kocsiját s ehhez hasonló gyermeteg huncutságok. Aztán mégis összefutottunk. A találkozás kapóra jött neki. „No végre elkaptalak" aromája gőzölgött a levegőben, de a sarokba szorításból alkalom lett a nyomulós kliens (ez én vagyok) dörgedelmes megrovására. Rossz időpontban merészkedtem illetlen érdeklődésemmel megzavarni, ezrét a büntetések legfájdalmasabbikát mondta ki rám a mester: a szankció örök (cső)törés kettőnk, szerelő és szereltető viszonyában. Mindezt seregnyi nép előtt hangosan nyomatékosította, hogy nagyon szégyelljem magam, már-már azt is láttam, hogy csőkulcsot lenget a feje fölött (kép az említett fimből, ez az a célszerszám amivel súlyt tudnak adni mondandójuknak ezek a mesterek), de ezúttal az eszköz nem volt kéznél, így a jelenet elmaradt. Zengő esküje szerint, a frissen ásott mélységes mély árkot, szurdokvölgyet, ami kettőnk között attól a pillanattól kezdve kialakításra került, a Hold összes homokjával se lehetne feltölteni. Valóban, ott ahogy a peremén álltam, tébláboltam kókadón, fölé hajoltam és nem láttam az alját, csak éreztem, hogy mély az a szakadék. Oldalából szétroncsolt nedvedző csövek lógnak, a haveri viszony elszakított, még pulzáló aortái, amiből a megtorpant pajtási fluxus nem tudja, hogy kijöjjön vagy bent maradjon. Lecseppen. Az elhagyatottságtól megszeppenve, csepegő csappal rádöbbentem, hogy mester és garancia nélkül maradtam, magamra hagyatva a kietlen, kongó fürdőszoba közepén, hol zord idő közelít, reggeli zuzmara, esti hidegek, örökfagyok jönnek, no és persze pusztulás vár a csövekre, csapokra, a rendszerre és főleg rám, de már mióta.
Találgattam az üzemhibához vezető okokat, gondolkodtam mi mechanikus, mi organikus és mi miért nem megy, főleg ez a munkamegosztás mi vagy miért nem?
Talán az egyenlőséggel van a baj, tehát matek hiba. Nézzük csak, barátunk, a vízszerelő az árkon túl, megkeresi óránként a 8-10 eurót, most válságban. A válságot a kezeslábasáról leszakadt gomb jelenti számára. A gomb nincs a helyén, ezentúl minden a régi. Az irodai széken ücsörgős állások nagy része ennek egyhatodát fizeti, azaz 1-1,5 eurót cseppentenek óránként, de már ehhez is jobbacska hivatalban kell dolgozni. Egy tanár éppen csak megkap ennyit és nála is eresztenek néha a csapok.
Tehát baj van, de honnan ered? Egyik lehetséges út a magyarázathoz a pedagóguscsapás. Az előbb említett tanárok némelyike megelégelte a guruló aprópénzt és eldöntötte, hogy visszaszerez a szerelőnek adott kis vagyonból, amit a múltkori vécétartály cserére fizetett, elvégre némi egyenlőség kijár neki is. Szürke barátocskáival egyetemet alapítottak, nem is egyet, egyszerre jó párat és elkezdték kínálni a csillogó plecsnit bőven. A szakiskolásokat szélesre tárt karokkal fogadták és ringatták diplomás álomba, ahol felsejlett a forgószék, a lapból szabott irodaasztal és a többi hivatali bútor kontúrja. Innen kezdve egy harapófogó látványa is komoly gyomorgörcsöt okozott a befogadottakban, rosszullétet, érintése szorongást váltott ki, hogy lemoshatatlanul hozzájuk ragad, ezért kerülik és tagadják, hogy valaha is járt ilyen eszköz a kezükben. Az áhított hivatal presztízse egy cifra diplományira van. Most be lehet vásárolni a belépőből. Olcsó, bár elsődleges felhasználása igen problematikus. Másodlagos hasznosítása nem annyira előnyös, mint a lejárt kutyabőr esetében volt. Azzal legalább lehetett takarózni. A ma osztott plecsniből egyre több van és a target szerint még több kell, még több dologtalan meghasonlott ember. A központi kvótát a vécétartályos pedagógusunk barátai írták elő. Ez a rövid kitérő csupán egyoldalú találgatás a struktúra borulásának okairól, amitől egyes (alap) foglalkozások a plafonra kerültek.
Így történt, hogy egyre kevesebb lett a címzetes mesterember. Szakmai kitartásuk becsületükre szolgált. Ők, kik oly ritkák, megfizethetetlenek, ezért megtehetik, hogy érzelmileg viszonyuljanak szakmájuk tárgyához. A repedést megvizsgálják, esetleg be is vállalják néhány hónap múlva, előjegyzik határidőnaplójukban de, csak ha szép repedés és ha éppen nincs székrekedés a foie grastól, amivel a tegnapi kliens traktálta, csakhogy visszatérjen mielőbb házába a nagyra becsült mester. Nem mindig térnek vissza ezek a jóllakatott mesteremberek. Érzékenyek a hőfokra, amin az a libamáj készült. Ha picit is túlsült vagy nem eléggé, azonnal megválnak a kliensüktől. Az erre tartogatott élesre fent célszerszámmal, egy mozdulattal elvágják a garancia köldökzsinórját, bármilyen fázisban legyen is az elkezdett munka.
Máshol is vannak bajok, de nem csodálkozom, ha például egy faképnél hagyott és csepegő csapján merengő doki ránéz a szerelő nagymamájának lúdtalpára és azon nyomban szívgyógyszert ír fel, hogy aztán mindkét helyen kezelhesse. A hivatalnok egy beadvány helyett tizenegyet kér és lehetőleg olyant, amit csak ő, a hivatalnok tud kitölteni helyesen, tanácsadói díj ellenében stb.
Így lett a bizalom hiánycikk mifelénk és én így leszek egyre több szakmában járatos. A „csináld magad” projekteknél az idődimenzió a kritikus, de még mindig jobb, mint beleszürkülni a várakozásba.
